Egy jól eltalált bók órákra vagy akár napokra felduzzasztja az önbizalmunkat. Különösképpen igaz ez azokra az ínséges időkre, amikor keményen küzdünk valamiért, és annyira örülnénk, ha elismernék az erőfeszítéseinket. Egy kedves mondat nem nagy fáradság, ám a dac – „ő sem mond nekem semmi kedveset” – gyakran lakatot tesz a szánkra, vagy talán úgy gondoljuk, párunk elég magabiztos, nincs szüksége dicséretre. Megesik, hogy annyira belezöldülünk a zsörtölődő szerepbe, hogy el is felejtjük, mit hozhatnánk ki a másikból néhány jó szóval.
Persze ha mi kritikusan szemléljük önmagunkat, férfi legyen a talpán, aki képes megfelelően bókolni nekünk. Mert mi azt a mondatot például, hogy „Szívem, nekem is így is tetszel, miattam igazán nem kell fogyóznod”, hajlamosak vagyunk úgy lefordítani magunknak, hogy „Kövér vagyok, és nem tetszem neki.”
Ha a párunk ezt a szeretetnyelvet beszéli:
Egy férfi sosem fogja kérni, hogy ismerjük el őt. De ha tudjuk, hogy fontos számára a pozitív visszajelzés, ne bánjunk szűkmarkúan a dicséretekkel!
(Garry Chapman: Egymásra hangolva)
