Az ego eldönti, mi kell a boldogságához, és eldönti azt is, milyen hamar kell ezeknek a körülményeknek előállniuk. A küzdő gyakorta tűz irreális célt önmaga elé. Megeshet, hogy kijelöl egy célt, és elhatározza: "Hat hónap alatt odaérek". Csakhogy még nincs meg a kellő metafizikai energiája, ezért különbség van aközött, amit lehetségesnek vél és ami valóban lehetséges. A küzdő többnyire türelmetlen, és hajt, mint a bolond, hogy teljesítse a határidőt, amelyet megszabott magának. A küzdő ebben az elvakult hajszában metafizikai hullámokat kelt önmaga körül, ahogy a hajó nyomában jár a hullámverés. Ezekkel a hullámokkal nehéz elbánni, mert az élete nem folyékony halmazállapotú. A hullámok olyan energiát keltenek, amelyen a Felsőbbrendű Én nem képes áthatolni.
Keményen tartja, mondjuk, az északi irányt, miközben a Felsőbbrendű Én egyfolytában azt suttogja: "Délre, délre", csakhogy a küzdő nem hallja meg. Ő csak a célt látja, az utat nem. Csapdába ejtette saját véleménye arról, hogy miként lehet a kitűzött célt elérni. Számára nem létezik más lehetőség. Az élet végül is elhúzódik, kitér az útjából, és ő puszta földön működhet tovább. A küzdő arra kényszerül, hogy abba az irányba haladjon, amelyet kijelölt magának. Eszeveszett erőfeszítései közben gyakran elvéti a kanyart, pedig ha befordulna, könnyebb vagy rövidebb utat találhatna. Ez a típus vakon halad előre, fittyet hány a fájdalomra, a szenvedésre, még azt sem nézi, hogy helyesen vagy hatékonyan cselekszik-e.
