Látlak, és hiányzol.
Megfogom a kezed, és hiányzol.
Átölellek, és hiányzol.
Megcsókollak, és közben mégis hiányzol.
Ölellek, az enyém vagy, s egy pillanatnyi gyönyör után, újra csak hiányzol.
Nem tudok úgy beléd bújni, hogy ne hiányozzál még. Nem tudlak olyan szorosan magamhoz húzni, hogy ne hiányozzál még.
Vágyódom rád, s néha azzal áltatom magam, hogy mint egy madárkát elfogtalak, a markomba szorítalak, végre az enyém vagy, de közben azért ott lappang bennem az aggodalom: elszállsz.
Nem vagy az enyém! Soha! A magadé vagy. (Müller Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése