Birtoklásról

"A legjobb dolog is, amivel rendelkezel, megkötöz. Nem a tiéd. Azért kaptad, hogy élvezd, addig, amíg csak lehet. Neked adta Isten, hogy örülj neki, nem arra, hogy hozzákösd magad. Ez a titok." (Szvámi Ráma)
Kapcsolodó cikkeket találsz itt!
További kulcsfogalmakat találhatsz itt!

A Nő önmagára ébredése (Müller Péter)

Csakis az érett lelkű nők képesek túllépni szerepeiken, s fölismerni, hogy nemcsak nők, de önálló, szabad lények, akiknek sorsa nem csupán a Férfi."

Ez egy v...eszélyes mondat. A férfivilág nem szereti, ha egy nő önmagára ébred. Úgy véli, hogy ez csak a férfiak dolga - évezredek óta. A nő feladata a szeretkezés, a szülés, az anyaság és a nagymosás. Legyen csak jó szerető, feleség és családanya - a többit majd ő, a férfi, elintézi. De nem intézi el!
A szó igazi értelmében vett Férfival az eltelt hetvenöt évem alatt alig találkoztam. (Magamat is beleértve, persze.) Eltorzult, korrupt másolatai vagyunk az igazi férfiideálnak.
Önérzetesek helyett önzők, bölcsek helyett okosok, sőt, ostobák vagyunk. Bátrak helyett gyávák, erősek helyett erőszakosak, gyengék és alkalmazkodók lettünk. Hősök helyett sunyikká váltunk. Eszményi célok helyett anyagiakat követünk, a természetet kifosztjuk, és nem jól bánunk a nőkkel. Enyhén szólva...
Nem ismerjük az uralkodás, csakis a zsarnokság művészetét. Az uralomhoz megértés és szeretet kell. A zsarnoksághoz elég az erőszak, a lelketlen erő, az érzéketlen önzés és a gátlástalan fölényesség.
Az uralkodó tudja, hogy szolgál. A zsarnok azonban másokat kényszerít szolgálatra, és önmaga fölött senkit, semmit nem ismer el. A zsarnoknak egyetlen lételeme és istene van: a Hatalom. A mai férfi nem tudja a sorsfeladatát betölteni. Az uralmat nem ismeri, csakis a hatalmat.
Az "együtt"-et nem bírja sokáig - elfojtja benne az "enyém". A nőre is azt mondja: "Enyém vagy!" Eszébe sem jut, hogy amikor egy nő teste végre befogadja, a helyzet - ha ezzel a birtokviszonnyal kifejezhető - éppen fordított: ő lett a nőé, és addig az övé, amíg az magában tartja. Biológiai értelemben innen kezdve már a magja sem az övé - minden a nőé.
"A tiéd lettem, egészen!" - mondhatnánk mi, férfiak, minden ölelés után. Neked adtam magam, de nem mondjuk. Nem is gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy a női lét értelme mi vagyunk. A nő sorsfeladata, hogy értünk éljen, minket szolgáljon, nekünk szüljön.
Komoly szerzőknél olvashatod, hogy a nőknek valójában nincs is lelkük, lényegében olyanok, mint a beszélő háziállatok. Ennek vége! Ez a több évezredes szemlélet nemcsak a nők életét tette tönkre (és persze a férfiakét), hanem az egész földi életet.
Ha a nők nem ébrednek magukra, s nem mentik meg önmagukat, a férfiakat, vagyis az egész emberiséget - ahogy Éva teszi Az ember tragédiájának végén -, elpusztul a földi élet. Ennek a nagy műnek az utolsó felvonását éljük manapság. Címe: "A Nő önmagára ébredése."

Müller Péter

A szabadság madara (Paulo Coelho)

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

 De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.

 Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.

 És egyedül érezte magát.

És azt gondolta: “Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem.”

 A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.

 A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte.

Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: “Neked aztán mindened megvan.” De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését.

 Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem is érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját.

 Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

 Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idejét rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

  A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.

 ”Miért jöttél”-kérdezte a halált.

“Hogy újra együtt repülhess a madaraddal”-felelte a halál.

 ”Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele.”

Paolo Coelho (Tizenegy perc)

Te az enyém, én a tied?

Amennyire magamhoz szeretnélek  láncolni téged, annyira vagyok hozzád láncolva! 

Ezért vagy rám ekkora  hatással időtől és tértől függetlenül.

Veszélyes játszma ez, a boldogságunkkal fizetünk érte. 

Szeretni csak szabadon lehet!

Amíg mindenkiben téged kereslek, nem lehetek boldog, hiszen mindenki más csak silány utánzatod lehet. Amíg téged kereslek a másikban, képtelen vagyok meglátni Őt és azt is képtelen vagyok fogadni, amit Ő tudna nyújtani nekem.

És miért nem lehetünk boldogok együtt mi ketten? Mert a láncaink nem engedik, hogy szabadon szerethessünk.

A láncok a birtoklásról szólnak, nehezek és lehúznak...

A saját boldogtalanságunkhoz láncoljuk így magunkat.

Bárcsak  le tudnánk tenni a láncainkat, gyengéd kötelékre cserélve őket, akkor lenne mibe kapaszkodnunk, és tudatában lennék választásunk szabadságának is: a kötelek elvághatóak, ha úgy kívánjuk...

Balajthy Gréta

A magadé vagy (Müller Péter)

Ha szerelmes vagyok, rád gondolok, mert hiányzol.
Látlak, és hiányzol.
Megfogom a kezed, és hiányzol.
Átölellek, és hiányzol.
Megcsókollak, és közben mégis hiányzol.
Ölellek, az enyém vagy, s egy pillanatnyi gyönyör után, újra csak hiányzol.
 Nem tudok úgy beléd bújni, hogy ne hiányozzál még. Nem tudlak olyan szorosan magamhoz húzni, hogy ne hiányozzál még.

Vágyódom rád, s néha azzal áltatom magam, hogy mint egy madárkát elfogtalak, a markomba szorítalak, végre az enyém vagy, de közben azért ott lappang bennem az aggodalom: elszállsz.

 Nem vagy az enyém! Soha! A magadé vagy. (Müller Péter)

Szeretetről (Szepes Mária)

A szeretet mértéke nem irányul senki ellen. 
Nem ismeri az irigységet, a féltékenységet. 
A kisajátítás semmiféle formáját. Csak ad. 
Aki így szeret, attól nem vehetnek el semmit, mert nem birtokol. 
Nem csalódik, mert nincsenek feltételei, követelései !

Szepes Mária

Tévutak a kapcsolatokban

…Kijelentettük és leszögeztük, hogy mi úgy döntünk
"A házasság legyen azon szeretet legmagasztosabb tapasztalatának legnagyszerűbb kifejezése, amelyre az ember képes."

Aztán nekiláttunk felépíteni a házasság intézményét és a házasság tapasztalatát, ami pontosan a kinyilvánított szándék ellenkezőjét hozta létre - gyakorlatilag azon szeretet legsilányabb tapasztalatát, amelyikre az ember képes.
Azét a szeretetét, amelyik nem felszabadít, hanem birtokba vesz.
Azét a szeretetét, amelyik korlátoz, ahelyett hogy gyarapítana.
Azét a szeretetét, amelyik kisajátít,nem pedig odaadja magát.
Azét a szeretetét, amelyik gyakorlatilag mindent elkorcsosít maga körül, noha a természete és a kijelentésünk értelmében mindent nagyszerűbbé kellene varázsolnia.

A házasság olyan tapasztalatát teremtettük meg, aminek túlontúl sok
esetben semmi köze a szeretethez. Megteremtettünk egy tokot, egy héjat,
valamiféle burkolatot. Ezzé akartuk tenni a házasságot. Azt akartuk, hogy
legyen afféle burok, ami mindent megtart pontosan ott, ahol abban a
pillanatban állt, amikor azt mondtad, hogy szeretlek, és tartson meg
mindenkit pontosan ott, ahol abban az első pillanatban volt. Csakhogy az
emberek és az események továbbhaladnak. Megváltoznak.

Az élet maga a változás. És így a házasság ellene szegül az élet folyamatának, mert roppant kicsiny mozgásteret kínál, legalábbis abban a formájában, ahogyan sok társadalom, vallás és családi hagyomány felépítette.
Ezek a társadalmak, vallások és családok jórészt afféle minibörtönként alkalmazzák a házasságot, egyfajta szerződéses megegyezésnek, ami valahogy így szól: "Minden úgy legyen, most és mindörökké, ahogyan éppen ebben a pillanatban van:
Te nem fogsz szeretni senki mást és rajtam kívül bizonyosan nem fogsz szerelmet mutatni senki más iránt.
Nem fogsz menni sehová, csak ahová én megyek.
Nagyon kevés olyasmit fogsz tenni, amit nem én teszek veled, és ettől a naptól kezdve legyen az életed, legalábbis bizonyos fokig, korlátok közé szorított."
Így aztán az, aminek határtalanná és felszabadulttá kellene tennie az ember szellemét,pontosan ez ellen munkálkodik, korlátozza az embereket, megláncolja a lelküket és ketrecbe zárja a szellemüket.
Ez a házasság mérhetetlen iróniája abban a formájában, amilyennek megteremtettük. Kimondjuk a sorsfordító "igen"-t, és attól a pillanattól kénytelenek vagyunk megtagadni magunktól mindazokat a dolgokat, amiket igazán szeretünk csinálni az életben. Ezt kétségkívül kevesen ismerik be a szerelem első hevületében és a házasságkötés utáni első pillanatokban. De három, öt vagy hét évvel később eljutnak erre a felismerésre, amikor hirtelen rádöbbennek, hogy a házasság intézménye révén nem gyarapodott, hanem ellenkezőleg, az önkifejezésük elsekélyesedett a világban.

Ez az ítélet természetesen nem vonatkozik valamennyi házasságra.         
De éppen elég soknak az esetében igaz. Bátran kimondhatjuk, hogy a döntőtöbbségükben igaz. És ezért ilyen magas a válási arány, mert az emberek nem annyira egymásba fáradnak bele, mint inkább a házasság által rájuk kényszerített megkötésekbe és a korlátozásokba. (Nem elgondolkoztató, hogy már az első pillanatban a házasság kötelékeit emlegetjük?!) Az ember lelke tévedhetetlenül felismeri a pillanatot, amikor felkérik, hogy vonuljon vissza.

Másfelől viszont a szeretet teljes egészében a szabadságról szól.
A szeretet meghatározása maga a szabadság. A szeretet szabad, nem ismer korlátot, megkötést és semmiféle feltételt.Szerintem tehát azt követtük el, hogy egy velejéig mesterséges létesítményt húztunk valami olyasmi köré, ami a legkevésbé sem mesterséges.                              

A szeretet az emberi tapasztalás leghitelesebb élménye.Ám ezen bámulatos hitelesség közepette is létrehoztuk a mesterséges megkötéseket. És ez teszi olyan nehézzé az emberek számára, hogy megmaradjanak a szeretetben.

Így tehát a következőből kell kiindulnunk a házasság újjászerkesztésére…:
NEALE DONALD WALSCH: A kapcsolatokról
Mosoly100