"A házasság legyen azon szeretet legmagasztosabb tapasztalatának legnagyszerűbb kifejezése, amelyre az ember képes."
Aztán nekiláttunk felépíteni a házasság intézményét és a házasság tapasztalatát, ami pontosan a kinyilvánított szándék ellenkezőjét hozta létre - gyakorlatilag azon szeretet legsilányabb tapasztalatát, amelyikre az ember képes.
Azét a szeretetét, amelyik nem felszabadít, hanem birtokba vesz.
Azét a szeretetét, amelyik korlátoz, ahelyett hogy gyarapítana.
Azét a szeretetét, amelyik kisajátít,nem pedig odaadja magát.
Azét a szeretetét, amelyik gyakorlatilag mindent elkorcsosít maga körül, noha a természete és a kijelentésünk értelmében mindent nagyszerűbbé kellene varázsolnia.
A házasság olyan tapasztalatát teremtettük meg, aminek túlontúl sok
esetben semmi köze a szeretethez. Megteremtettünk egy tokot, egy héjat,
valamiféle burkolatot. Ezzé akartuk tenni a házasságot. Azt akartuk, hogy
legyen afféle burok, ami mindent megtart pontosan ott, ahol abban a
pillanatban állt, amikor azt mondtad, hogy szeretlek, és tartson meg
mindenkit pontosan ott, ahol abban az első pillanatban volt. Csakhogy az
emberek és az események továbbhaladnak. Megváltoznak.
Az élet maga a változás. És így a házasság ellene szegül az élet folyamatának, mert roppant kicsiny mozgásteret kínál, legalábbis abban a formájában, ahogyan sok társadalom, vallás és családi hagyomány felépítette.
Ezek a társadalmak, vallások és családok jórészt afféle minibörtönként alkalmazzák a házasságot, egyfajta szerződéses megegyezésnek, ami valahogy így szól: "Minden úgy legyen, most és mindörökké, ahogyan éppen ebben a pillanatban van:
Te nem fogsz szeretni senki mást és rajtam kívül bizonyosan nem fogsz szerelmet mutatni senki más iránt.
Nem fogsz menni sehová, csak ahová én megyek.
Nagyon kevés olyasmit fogsz tenni, amit nem én teszek veled, és ettől a naptól kezdve legyen az életed, legalábbis bizonyos fokig, korlátok közé szorított."
Így aztán az, aminek határtalanná és felszabadulttá kellene tennie az ember szellemét,pontosan ez ellen munkálkodik, korlátozza az embereket, megláncolja a lelküket és ketrecbe zárja a szellemüket.
Ez a házasság mérhetetlen iróniája abban a formájában, amilyennek megteremtettük. Kimondjuk a sorsfordító "igen"-t, és attól a pillanattól kénytelenek vagyunk megtagadni magunktól mindazokat a dolgokat, amiket igazán szeretünk csinálni az életben. Ezt kétségkívül kevesen ismerik be a szerelem első hevületében és a házasságkötés utáni első pillanatokban. De három, öt vagy hét évvel később eljutnak erre a felismerésre, amikor hirtelen rádöbbennek, hogy a házasság intézménye révén nem gyarapodott, hanem ellenkezőleg, az önkifejezésük elsekélyesedett a világban.
Ez az ítélet természetesen nem vonatkozik valamennyi házasságra.
De éppen elég soknak az esetében igaz. Bátran kimondhatjuk, hogy a döntőtöbbségükben igaz. És ezért ilyen magas a válási arány, mert az emberek nem annyira egymásba fáradnak bele, mint inkább a házasság által rájuk kényszerített megkötésekbe és a korlátozásokba. (Nem elgondolkoztató, hogy már az első pillanatban a házasság kötelékeit emlegetjük?!) Az ember lelke tévedhetetlenül felismeri a pillanatot, amikor felkérik, hogy vonuljon vissza.
Másfelől viszont a szeretet teljes egészében a szabadságról szól.
A szeretet meghatározása maga a szabadság. A szeretet szabad, nem ismer korlátot, megkötést és semmiféle feltételt.Szerintem tehát azt követtük el, hogy egy velejéig mesterséges létesítményt húztunk valami olyasmi köré, ami a legkevésbé sem mesterséges.
A szeretet az emberi tapasztalás leghitelesebb élménye.Ám ezen bámulatos hitelesség közepette is létrehoztuk a mesterséges megkötéseket. És ez teszi olyan nehézzé az emberek számára, hogy megmaradjanak a szeretetben.
Így tehát a következőből kell kiindulnunk a házasság újjászerkesztésére…:
NEALE DONALD WALSCH: A kapcsolatokról
Mosoly100
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése